Szlovákiában az utóbbi hónapokig csak elvétve találkozhattunk a polgári engedetlenség különféle formáival, már ami a kisebbségi ügyeket illeti. Az utóbbi hónapok során azonban egymás után feltűntek a matricázó aktivisták, a kétnyelvű táblákat állítgató civilek, vagy éppen a kettős állampolgárságukat nyíltan vállaló állampolgárok. Olyan nevüket vállaló, vagy titokban tartó személyek, akik vagy nyíltan törvényt sértenek, vagy pedig a szürke zónában mozognak – mindezt azért, hogy felhívják a figyelmet néhány törvény értelmetlenségére. Megalapozott és „jogos” küzdelmet vívnak, vagy feltűnési mániások? Egyáltalán kívánatos eszköznek, vagy kerülendő dolognak kell tekinteni a polgári engedetlenségi mozgalmakat?
A társadalomban meggyökerezett hit szerint az állam által hozott törvények szentek és sérthetetlenek, mindenkire érvényesek és betartandóak. Azaz a hatályos jogszabályok megtagadása és önkényes figyelmen kívül hagyása felületes információk alapján könnyen tűnhet elítélendőnek. Mégis, mi történik abban az esetben, ha egy, a parlament által hozott és az államhatóságok által képviselt törvény rossz? Van egyáltalán esély arra, hogy a hibás rendelkezések önmaguktól megjavuljanak? A polgári ellenállás szorgalmazói szerint ebben az esetben az állampolgároknak kell rámutatniuk a törvények értelmetlenségére, így hathatnak a hatalmat gyakorló politikusokra. Még akkor is, ha a hatályos, de önhatalmúlag visszásnak ítélt törvények megsértése útján teszik mindezt. Semmi sem zárja ki ugyanis azt, hogy a mindenkori hatalom tévedhet (nem tévedhetetlenek!) és/vagy a többség akaratát kényszeríti egy kisebbségre. A demokráciával együtt jár, hogy a többség dönti el, mi a jó és mi a rossz, nem pedig a lelkiismeret. Vajon egy magára adó polgárnak át kell engednie a lelkiismeretét a törvényeknek?
Amennyiben egy törvényt rossznak érzünk, különféle módokon fejezhetjük ki ellenvetéseinket. Írhatunk petíciót. Tiltakozhatunk választott képviselőinknél, vagy távol tarthatjuk magunkat az adott intézmény aktivitásaitól. Megválaszthatjuk a parlamentbe kedvenc pártunkat. Különféle módokon hallathatjuk a hangunkat illedelmesen. Vannak ugyanakkor olyan esetek, amikor a tiltakozás szelíd módja nem elegendő, mert nem üti át a megoldásban érdekelt hatóságok, politikusok vagy intézmények ingerküszöbét. És az is előfordulhat, hogy az érintett törvény egyszerűen annyira rossz, hogy megalkuvásnak számít még csak a létét is elfogadni.
Példának okáért vegyük a kettős állampolgárság megtiltásának intézményét. A tiltakozók szerint a hatályos rendelkezés – amelyet az előző kormány utolsó lépéseként fogadott el – abszurd és érthetetlen. Ezért nem hajlandóak betartani a hivatalos játékszabályokat, így tulajdonképpen a hatályos törvényeken kívülre helyezték magukat. Szintén a rendszeren kívül játszanak a matricázós aktivisták, akik legalábbis szabálysértést követnek el a levonók kiragasztásával a magyar nyelvet elhanyagoló vállalkozók tábláira és hirdetéseire. Erkölcsileg egyszerre elítélendő és érthető reakciók, melyek végső célja a nyomásgyakorlás. Nyomást gyakorolnak a magyar nyelvet hanyagoló vállalkozókra és vállalkozásokra, a politikusokra, végső soron pedig magára az államra.
A polgári engedetlenséggel kapcsolatban felmerülő leggyakoribb kritika az, hogy az adott ügy nem éri meg az aránytalan erőfeszítést. Attól, hogy lesznek magyar feliratok vagy éppen kettős állampolgárság, még nem lesz olcsóbb a kenyér. Téves ez az ellenvetés, méghozzá két okból is. Állampolgári jogaink és lehetőségeink összessége nem egy „zero sum game“, nem más területeken való jogaink rovására történik. A kisebbségi vívmányok gyakorlatba való átültetése nem jelenti azt, hogy a törvényalkotóknak kevesebb ideje vagy energiája jut más, akár gazdasági témákra, vagy a vállalkozók a kétnyelvűséggel kénytelenek foglalkozni az érdemi munka helyett. A másik fontos megjegyzendő dolog, hogy a polgári engedetlenség nem feltétlenül csak etnikai jellegű témákban jelentkezhet – a szlovákiai magyarság speciális helyzete miatt most épp efféle tiltakozókkal találkozott a nagyközönség. Naponta találkozunk a polgári engedetlenség különféle formáival, csak sokszor nem tudatosítjuk azokat – sztrájkok, látványos demonstrációk, a törvényesség határán egyensúlyozó tiltakozó megmozdulások követik egymást Szlovákiában és Európában egyaránt. Egy öntudatos társadalomban a polgári engedetlenség egy olyan eszköz, amellyel bátran élhetünk, sőt polgári kötelességünk élni vele, ha úgy érezzük, igazunk van. És idővel egyre természetesebbnek is fogjuk érezni – írom ezt november tizenhetedikén, egy olyan esemény évfordulóján, amikor egy egész társadalom lépett a polgári engedetlenség útjára. És nem hiába.
Az 1989-es bársonyos forradalom évfordulója emlékeztet arra, hogy a polgári engedetlenség mennyire alapvető eszköz lehet a társadalmi változások elérésében. Egy egész társadalom akkor állt ki saját jogaiért, és ezzel nemcsak az adott pillanatban ért el változást, hanem hosszú távon új irányt szabott a demokrácia fejlődésének. Az efféle tiltakozás a demokratikus rendszer szerves része, amely biztosítja, hogy a hatalom a népakaratot tükrözze, és ne csak formális keretek között, hanem a mindennapokban is védje az emberek érdekeit.
A polgári engedetlenség tehát nem csupán egy eszköz, amelyet különleges helyzetekben alkalmazhatunk, hanem egy állandó lehetőség, amely a polgárok számára nyitva áll, amikor úgy érzik, hogy jogaikat vagy érdekeiket figyelmen kívül hagyják. Ahogyan a bársonyos forradalom is példázza, az emberek kollektív elhatározása és a közös célért való kiállás képes áttörni a politikai gátakat és új alapokra helyezni egy nemzet jövőjét. Ezért a polgári engedetlenség nemcsak az egyéni igazságérzet kifejezése, hanem a demokrácia folyamatos megújításának záloga is – egy emlékeztető arra, hogy a változás mindig lehetséges, ha hajlandóak vagyunk érte tenni.
Vélemény, hozzászólás?