Nem tartozom azok közé, akik szentül meg vannak győződve róla, hogy a véleményük megkerülhetetlen. Bevallom, ódzkodom a kérdéstől, és csak hosszas rábeszélésre vállalkozom egy rövid eszmefuttatásra, bár ez a szó is túlzás. Hogy mi a magyar most, az régen eldöntött kérdés.
Ugyanazt gondolom erről, mint tíz, húsz vagy éppen negyven év óta, a véleményem nem változik. Hogy a Siriusról jöttünk volna, azt ugyanolyan badarságnak tartom, mint Jézust, aki magyarul prédikál. Török vagy finnugor? Ugyan már! Egyik sem, mert ezer év az nagy idő, és éppolyan joggal állítható, hogy indogermán vagy szláv vagy latin eredetű a magyar. Bizonyos értelemben tök mindegy. Ezektől a hamisnótásoktól vagy jóindulatúan és egyszerűsítően megtévedtektől tele a hócipőm. Egyik fülemen be, a másikon ki! Öregember vagyok, öreg, konzervatív ember.
Jézus nem magyarul prédikált, és Attila vagy Dzsingisz kán sem valami ősmagyar nyelven diskurált. A pokolba ezekkel a megtévedtekkel! A szlovák nemzet nagy utat tett meg, ma egyetlen nemzetnél sem alávalóbb – húsz év a bizonyság rá. Ezt a magyarok hajlamosak elfelejteni, vagy ami még rosszabb, liberálisokként masodrendűnek tekinteni a kérdést. Sajnos azt kell, hogy mondjam: öreg hiba. És a liberálisok hibája, bármennyire is húz az én szívem a liberálisok felé.
Mert mindjárt másképpen áll a helyzet, ha szlovákiai magyarokról van szó, és nem valamiféle „általánosított“ magyarokról, akik, meglehet, tényleg a Siriusról jöttek. A szlovákiai magyarok minden nap megélik a súlyosabb esetben tudathasadásos állapotot. Így vagy úgy, de két nyelven kommunikálnak, amelyek közül a második az anyanyelvük, még ha Dunaszerdahelyen vagy Komáromban élnek is. Valamikor hetven éve megváltoztatták Pozsonyt, háromnyelvűből egynyelvű várossá tették. Lévát és magyar környékét a kitelepítések sújtották, es sújtják a mai napig is. A valaha 90-100 százalékos magyarság a kitelepítések következtében egyharmadára majd egynegyedére esett vissza.
Akarva-akaratlanul folyton eszünkbe juttatja az állam, hogy mi magyarok vagyunk, tehát így vagy úgy idegenek. A magyarországi magyarok termeszetesként fogják fel a helyzetüket, ők úgy, ahogy vannak, magyarok. A szlovákiai magyar és a magyarországi olykor nem érti meg a másikat. A szlovákiai magyarok 90%-a a Fideszre szavazna, mert ők legalább a látszatra adnak (magyarok vagyunk és ti is hozzánk tartoztok), míg a szocialisták és a liberálisok kevésbé. A Fideszre fognak szavazni, noha a fele szívja a fogát, és otthon másra szavaz.
Önvédelmi reflex? Bizonyára így gondolkodik a magyarok túlnyomó többsége, én is. Ha valami fáj, akkor fáj, és nem lehet mosolyogni rajta. Több mint hatvanezerrel kevesebben vagyunk, mint a legutóbbi népszámláláskor. Csak az autonómia menthet meg bennünket, az autonómia nélkül iszonyúan nehéz lesz megmaradnunk. Ha egyáltalán lehetséges. Az autonómia teljesen legitim eszköze a megmaradásnak, Dél-Tiroltól Katalóniáig, a skót parlamenttől a finnországi svédekig. Miért szégyellnénk magunkat?
A demokratikus állam lehetővé teszi az autonómiát. Éljünk vele! Persze azt előbb ki kell vívni. És ez következetes politikát követel mitőlünk is. 1945-nek nem szabad megismétlődnie. Meggyőződésem, hogy sohasem fog megismétlődni. De küzdenünk kell, a feledés ellen. Az erőszakosság ellen. A gyűlölködés ellen. Az Európai Unió tagjai vagyunk, egyenlők az egyenlők között. Meggyőződésem, hogy az autonómia útja vezet el a szlovák-magyar kibéküléshez. Minden egyéb csak ragtapasz, a betegséget nem gyógyítja. Az autonómia az az út, ahol mindenki jól jár, a szlovákoktól nem von el annyi energiát, hogy veszélyeztetve érezhessék magukat, a magyarsagnak biztos garanciát jelent a megmaradásra. Egyébként örök civakodás vár mindannyiunkra, s ki tudja… Hol szlovák, hol magyar lépéselőnnyel? Ugyan már! Tegyünk egyszer pontot a végére. Ha valaki lemond az autonómiáról, a lassú öngyilkosságot választja.
Az autonómia nem jelent elszigetelődést, hanem egy olyan rendszer kialakítását, amelyben minden közösség a saját kulturális és nyelvi értékei szerint élhet, miközben a közös országot erősíti. A demokratikus autonómia a kölcsönös tiszteleten alapul: lehetővé teszi, hogy minden nemzeti közösség szabadon fejlődjön és aktívan hozzájáruljon az ország jólétéhez.
Az autonómia kérdése nem szabad, hogy félelem vagy előítéletek tárgyává váljon. Nem elszakadást jelent, hanem egy olyan együttélési modellt, amelyben az eltérő identitások és kultúrák nemcsak megférnek egymás mellett, hanem gazdagítják is egymást. Ahogyan Európa több országa is példát mutatott már az autonómia sikeres működésében, úgy mi is tanulhatunk és alkalmazhatjuk ezt a modellt a közös jövőnk érdekében.
Válasszuk tehát az autonómiát, mint a kölcsönös tisztelet és együttműködés útját. Ez a kulcs a szlovák-magyar kapcsolat erősítéséhez, a bizalom kiépítéséhez, és ahhoz, hogy mindkét közösség teljes jogú, elismert része lehessen ennek a sokszínű nemzetnek. Az autonómia nem gyengíti a közös országot, hanem megszilárdítja azt – hiszen egy egységes, de sokszínű társadalom képes leginkább alkalmazkodni és fejlődni a globális világ kihívásaival szemben.
Vélemény, hozzászólás?